Lelki

Mivel a test csak egy okozat, az irányelvek hatására könnyen változtatható, ha a lelki rész rendben van. És a lélek a háttér nálam - és gyanítom nagyon sok más valakinél is... sokkal nagyobb fókuszt érdemel, egy puszta említésnél.

Érdekes ez, mert ez az evés, hízás, fogyás 'probléma' annyira ügyesen vonja el a figyelmet a valóságról, és szinte felismerhetetlenné teszi az igazi problémát. Ahogy az eredeti alak bevonódik a rárakott súlyokkal és nem látszik, a valódi probléma is beburkolódik ebbe a fogyási mizériába. Ha túljutunk ezen a felszíni problémán, és nem azt nézzük, hogy igen egyél kevesebbet vagy mozogj többet, sokkal érdekesebb és valóságosabb dolgokat veszünk észre majd. -Amik tényleges változáshoz vezethetnek. Ahogy sokszor az ok, így ugyanennyiszer a megoldás sem testi síkon keresendő. Érzések, félelmek bújnak elő, ha hajlandóak vagyunk lemenni olyan mélységbe, ahol kiderül, miért hoztuk létre ezeket a rétegeket, vagy legalábbis miért ragaszkodunk hozzájuk, megláthatjuk azt, amihez eddig nem mertünk hozzányúlni.

"A túlsúly lehetséges okai érzelmi szinten: a védtelenség érzése, a biztonság hiánya, lelki terhek, megemésztetlen életesemények, az érzések elfojtása. Az ilyen problémákból adódó túlsúly a testben valamivel határozottabb formában jelentkezik, mint a neptunuszi kövérség. A hízás többnyire megáll, ha a lélek úgy érzi, hogy a zsírrétegek elegendő biztonságot nyújtanak, ezért ez a fajta túlsúly masszívan ellenáll mindenféle fogyókúrának." - Elixír Szabó Judit

Én pont ezeket a dolgokat vettem észre, és mondtam ki magamról pár hete. Hogy érdekes ez, hogy 10-15 kilóra van 'csak' szükségem, nem többre, ez viszont úgy ragaszkodik hozzám, mintha idenőtt volna. Miért? Miért van rá szükségem? Mitől félek, mi lenne, ha ez nem lenne? Milyen biztonságot ad ez nekem? Milyen helyzetbe keverednék ha megszabadulnék tőle? Mi az, ami - bár nagyon szeretnék fogyni, annyira félelmetes számomra, hogy köszönöm inkább mégsem fogynék, ha ez oda vezet, amitől én kifutok a világból...

Az én válaszaim... megemésztetlen életesemény, amiről nem nagyon tudok és nem is akarok beszélni, csak úgy, és akkor, és annak, amikor, ahol, és akinél ezt biztonságosnak érzem. És kézzel - lábbal tiltakozom az olyan helyzetek ellen, ahol olyan szituációba keveredhetek, hogy megfelelő bizalmi kapocs nélkül elhangozzon egy olyan kérdés, amire nekem nincs válaszom. Szerencsére pénteken sikerült erre a számomra olyan rettenetes kérdésre egy olyan választ megfogalmaznom, amit igaznak is érzek, nem mások válasza, nem olyan szavakkal, amiktől én a világból kimenekülök inkább jelenleg, minthogy használjam őket, és ez a válasz már mindenféle ellenérzés nélkül zárható azzal, hogy egyelőre ennyit szeretnék mondani róla.